Apukám Buddha szeretne lenni

Apukám éppen autót szerelt a műhelyében, amikor elmondtam neki, hogy megházasodom.

Ismerte már a lányt, négy éve jártunk, kedves, helyes kislánynak tartotta, de azért úgy gondolta mindig is, hogy házasság harminc éves kor előtt, na, az nem járja. Bár ő huszonöt volt, amikor elvette anyámat, az egy egészen más korban történt, azóta bizony eljárt az idő (felette), most már igazán nem így működnek az emberek és az emberi kapcsolatok. Igazán nem lehet elsietni, nem is kellene, szomorú, ha a fiatalok félreértik egymást, és a végén valami tragikus dolog sül ki a dologból. Sok a válás, az egyke gyerek, aki havonta egyszer látja az apukáját vagy az anyukáját, szóval igazán át kell ezt a családalapítást gondolni manapság. Gyakran mondogatta, amikor kihallotta egy-egy Kamillával való beszélgetésemből, hogy mi ezt bizony komolyan gondoljuk és hosszútávra tervezünk.

„Még közös autót se mernek az emberek venni házassági szerződés nélkül, bezzeg ti…”, morogta gyakran, ha Kamilla megkért, hogy menjek el bevásárolni valami apróságot. Kissé hitetlenül állt ehhez a kapcsolathoz, kettőnk viszonyához, de hát az ember a saját huszonnégy éves gyermeke terveit, a nagy álmait, a nagyravágyó célokat általában némi szkepszissel fogadja, nem véletlenül, hiszen ő maga is volt ennyi idős, és legalább ennyire nagyravágyó. Apám például nem autószerelő akart lenni, sokszor kormos arccal a kipufogógáztól – szeretett volna egy éttermet nyitni Ausztriában, de anyukám idő előtt lett terhes velem, így muszáj volt valamit kezdenie a tanult szakmájával, hogy legyen pénz nekem pelenkára.

Kamilla gyógytornásznak tanult, mellette vak gyerekekkel foglalkozott egy intézményben, én meg már főállásban dolgoztam egy cégnél: igazán szavazhatott volna nekünk némi bizalmat. A fiatalok összevesznek, kibékülnek, hebehurgyák, ezt mondogatta, ez nem nekünk szól, hanem a korosztályunknak. Kamillával azért többek voltunk már hebehurgya fiataloknál…

Amikor tehát bejelentettem, hogy megkértem Kamillát, kissé elborult az arca aggodalmában, de azért kimászott az éppen szerelt autó alól, és kezet fogott velem. Kérdezett arról, hogy mikorra tervezzük végül is, meg hogy „anyád mit szólt hozzá?”, illetve a mulatság anyagi része is érdekelte. Ilyenkor a szülők segíteni szoktak, de én megvontam a vállam, hogy már két éve gyűjtünk a Kamillával, igazán minden szükséges forrásunk megvan, csak az áldására lenne szükségünk.

Elégedetten és büszkén ölelt meg, de a hátveregetésében éreztem a bizonytalanságát.

Akkor tért ki a hitéből igazán, amikor Kamilla kissé félve, de azért kellő határozottsággal előadta, hogy valójában buddhista esküvőt szeretne. Be akarja jegyeztetni persze, legyen hitelesítve, de a szertartást mindenképpen buddhista elemekből akarja összehozni.

Rizsborral, tömjénnel, Buddhával, mezítlábasan.

Anyám rendesen sírva fakadt kétségbeesésében, ő szeretett volna Kamillának habos, fehér ruhát varrni, varrónő volt ugyanis, de ez az ártatlan terve meghiúsult Kamilla ötlete miatt.

Kamilla megmutogatta, milyen füstölőket, menyasszonyi és koszorúslány ruhákat, thangkákat  akar rendelni díszítésképp. Az egyetlen, amihez igazán ragaszkodott az a Gyógyító Buddha képe volt; a nagyszülei, akik hindu vallásúak voltak, egy ehhez hasonló kép alatt esküdtek, és nagyon szép, hosszú házasságuk volt. Kamilla minden hétvégén, amit náluk töltött, látta ezt a képet, eltelt Buddha bölcs tekintetével és rájött, hogy ő is ilyen szép és hosszú házasságot akar.

Mama, papa, meg Buddha áldásával.

Szerettem ezt a történetet, különösen annak örültem, hogy miközben Kamilla mesélte (és nagyon sokszor mesélte), odaadó bizalommal megszorította a kezemet: olyankor pedig azt éreztem, hogy igen, ő tényleg elhiszi, hogy én vagyok az az ember, aki boldoggá tudja majd tenni őt. Szóval én is ragaszkodtam Buddhához.

Apa a buddhista esküvőnkre azt mondta, miután elcsitította keservesen sírdogáló anyukámat, most inkább elmegy és megszereli a kipufogót, hogy ne adjon mindkettőnknek taslit, mert az ő nehéz pofonjától bizony ez a Buddha fazon se védene meg minket. Erre Kamilla elmosolyodott, és csak annyit felelt, hogy megvédeni talán nem lenne képes, de meggyógyítana minket.

Végül persze mindketten beletörődtek a terveinkbe, anyukám varrt Kamillának szép, buddhista öltözetet (napokig keresgélt az interneten a szabásminta után), apukám pedig segített fölszerelni a Gyógyító Buddha festményeket a terem előkészítésekor.

Feleségem azóta is gyakran emlegeti, hogy mégis milyen mulatságos, hogy apukám áldását izgatottabban várta, mint a hatalmas és bölcs Buddháét.