Világ életemben egy kicsti különc voltam, és ez már gyermekkoromban is tisztán megnyilvánult. Ugyanannyira szerettem az autókat, mint a barátaim, de másként – amíg ők arról ábrándoztak, hogy vezetik őket, addig engem az érdekelt, hogy hogyan működnek, hogy is lehetne szétszedni és összerakni úgy, hogy utána újra menjenek, és még sok hasonló ilyen gondolat. Persze, én is szívesen kisautóztam a többiekkel, de már akkor megfogalmazódott bennem, hogy ez lehet az, amivel foglalkozni szeretnék majd felnőtt koromban.
Így esett meg, hogy autószerelő, azután pedig műszerész-technikus lettem. Pontosabban végzettségeim szerint, mert egyébként azon kevesek táborát erősítem, akik munkába állásuk óta nem változtattak munkahelyet – az én esetemben ez pedig az autómentés. Ahogyan az állatorvos szereti az állatokat, és úgy gyógyítja őket, hogy a beteg nem tudja elmondani a panaszait, úgy én is gyakran a sötétben tapogatózom (néha szó szerint), mikor egy lerobbant jármű sofőrje képtelen elmondani a problémáját. Persze nem ugyanaz a kettő, a doki élő szervezeteket, én pedig motorokat “gyógyítok”. Hivatásomnak tekintem a munkámat, és az első perce óta töretlen lelkesedéssel űzöm.
Történt egyszer, hogy beérkezett egy segélyhívás, Budapest határától nem messze az autópálya szélén ledöglött egy autó. A kollégámmal éppen csak végighallgattuk a leírást, hogy hol is kell keresni, és már indultunk is. Unalmas nap volt, örültünk, hogy végre valami izgalmas is történik. De elkövettünk egy súlyos hibát: nem vártuk meg, amíg a diszpécser munkatárs végigmondja a magáét, csak bepakoltunk és már indultunk is. Kár volt, ugyanis jelezve lett nekünk: a bajba jutottak külföldiek, csak angolul lehet velük kommunikálni.
A helyszínre érve már kezdtem is bele a szokásos mondókámba, amikor kézzel-lábbal és néhány szóval tudtomra hozták, hogy egy kukkot sem értünk egymás szavából. Tanulmányaim során nemigen fektettem nagy hangsúlyt a nyelvtanulásra, nem is érdekelt igazán soha. Nagy szerencse, hogy egy fiatal munkatárs jött velem, aki viszont gond nélkül szót értett a szerencsétlenül jártakkal, mivel, velem ellentétben, ő beszélt angolul. Legszívesebben elsüllyedtem volna szégyenemben, hiszen ezzel egy csapásra felcserélődött a hierarchia (nem mintha ezzel bármikor is foglalkoztam volna, de a belső hang azért elkezd piszkálódni).
Visszaúton azért szóba kellett, hogy hozzam a dolgot, és megérdeklődtem tőle, hogy ha már ilyen penge a témában, akkor szerinte van-e olyan angol tanfolyam Budapest környékén, amire egy hozzám hasonló vén marha is beiratkozhat anélkül, hogy ki lenne röhögve. Mondta, hogy persze, és rögtön el is mesélte, hogy ő a Converzum nyelvstúdiónál végzett tanfolyamot, mert amit az iskolában tanítottak neki, az egy vicc volt. Megkértem, hogy betűzze le nekem, és gyorsan felírtam a telefonomba a nyelvstúdió nevét.
Otthon aztán első dolgaim egyike volt, hogy rákeressek. Legnagyobb meglepetésemre egyáltalán nem találtam drágának a kurzusaikat, őszintén sokkal rosszabbra számítottam. Ráadásul jól megközelíthető helyen, és hétvégén is tartanak foglalkozásokat. Nem is gondoltam volna, hogy még én is rábeszélhető leszek, hogy valaha még nekiálljak angolul tanulni, de ez a nyelviskola meggyőzött. Egy megfizethető angol tanfolyam Budapest központjában, ami ráadásul hétvégénként is van? Ez már-már túl szép, hogy igaz legyen – gondoltam. Fel is vettem velük a kapcsolatot, és szépen részt is vettem azóta már két kurzusukon is.
Azt nem mondanám, hogy már holnap belevetném magam az angol nyelvű szépirodalom olvasásába, de az viszont biztos, hogy többé már nem kell szégyenkeznem vagy félreállnom csak azért, mert egy szót sem tudok szólni!