Sikeres autószerelő-műhelyt vezetek egy kisalföldi faluban, ugyanakkor szerelőként ilyen szűkös térben, ahol mindenki ismer mindenkit, számos olyan problémával kell szembe néznem, amellyel mostanában nehezen birkózom meg.
Úton-útfélen megállítanak, hogy Jánoskám, nézd már meg ugyan légy szíves a motorháztetőmet, vagy képzeld János, nem tudom mit kéne kezdjek az új téli gumimmal, de már az is megesett egyszer, hogy a kisboltban az eladónő köszönés nélkül lökte oda nekem a boltban, hogy a régi Fordot eladná, tudok-e ajánlani valami jó kereskedést.
Evelin, a feleségem, nem viseli jól, hogy nem tudunk kilépni az utcára kettesben úgy, hogy ne jönne oda hozzánk minimum két ember azzal, hogy Jánoskám így meg Jánoskám úgy.
Ráadásul az emberek, és azt hiszem ez a legfájóbb, nagyon sokszor úgy viselkednek, mintha alanyi jogon járna nekik az információ, néha ki sem akarnak fizetni, hátha baráti alapon végeztem a szerelést.
Ez egyrészt aggodalomra ad okot, másrészt a feleségem agyára megy, aki pedig az én agyamra a feszültségkeltésével ilyenkor.
Szeretem a munkámat és szeretek itt élni, ugyanakkor őszintén nem tudom, mit kezdhetnék ezzel a helyzettel.
Néha komolyan úgy érzem, ezek az emberek nem érzik teljes értékű munkának a szakmámat, talán még le is néznek érte.
Erre Evelin mindig azzal vigasztal, hogy de hát ebből pont az látszódik, hogy megbecsül a közösség, látják, hogy jó ember vagyok, szorgalmasan és alázattal dolgozom, és egyébként is: melyik kisalföldi falunak van saját autószerelője?
Ilyenkor általában csak szemérmesen néztem rá, nem igazán hittem el, amiket mondott, pedig nagyon szerettem volna, de legtöbbször igyekeztem terelni a témát.
Aztán egyszer eljött az a pont az életemben, amikor beigazolódtak Evelin szavai.
Egy napon elfogyott a hegesztéshez szükséges anyagom, elfogyott a szén-dioxid a Co2 palackjaimból.
Ez teljesen ellehetetlenítette a munkámat, viszont a saját autónkat éppen Evelin bátyának adtuk kölcsön egy fuvarhoz.
Nem tudtam, mihez kezdjek ebben a helyzetben, nagyon kellemetlen volt, ilyen még sosem történt.
Napokat csúsztam volna az autó megjavításával.
Elképzeltem, hogy fölhívom Bélát, hogy még egy hetet várnia kellene. Kínos lett volna nagyon. A mi szakmánkban ugyanis rendkívül fontos a pontosság. Szerettem volna elásni magam azon nyomban.
Evelin a barátnőjével beszélgetett a nappaliban éppen, amikor olajfoltosan, koszmaszatosan följöttem a műhelyből. Megkérdezte, miért vágok ilyen fancsali képet, alig érthetően elmorogtam neki a problémát, hogy milyen nyomasztó helyzetbe hoztam saját magamat, már egy hete halogatom, hogy elmenjek a hiányzó Co2 palackokért, de nem tudtam rávenni magam.
Aznap éjszaka nem aludtam túl sokat, ostoroztam magam, hogy ilyen figyelmetlen vagyok.
Másnap reggel István, Evelin barátnőjének a férje, egy adag Co2 palackkal állított be a műhelyembe. Nem értettem, mi történt, honnan tudta meg (aztán persze eszembe jutott, hogy az asszony is hallotta hosszúra nyúlt panaszkodásom).
Délután Antal is hozott két 7 literes palackot. Akkor aztán már tényleg majd kibújtam a bőrömből örömömben.
A szokásosnál is gyorsabban készültem el az autó hegesztésével, a boldogság tényleg erősebbé teszi az embert – aztán elhívtam a fiúkat sörözni.
Három kört is én álltam, csak hogy bizonyítsam, nem kevésbé vagyok gavallér!
Az éjszaka folyamán sokat tanultam, elsősorban azt, hogy Co2 palackot bizony házhoz is szállítanak, meg persze azt is, és talán ez a fontosabb, hogy a „jó tett helyébe jót várj” lehet igaz, még ha klisé is.