Két szenvedélye volt a bátyámnak mindig: az autók (motorok) és az alkohol. Az ember már ránézésre is meg tudja állapítani, hogy ez egy szörnyű kombináció. Sajnos a bátyám ezt nem volt hajlandó beismerni, és egyik szenvedélyéről sem volt hajlandó lemondani, bár arra megesküdött, hogy sosem fog részegen vezetni.
Ez természetesen nem sokat jelentett nekünk, nem azért, mert egyébként nem tartanám megbízhatónak a bátyám, de ha iszik… teljesen megbízhatatlanná válik, mintha egy teljesen másik ember lenne. És ennek a másik embernek sajnos semmilyen reális félelemérzete nincs. Nagyjából három éve vettük észre, hogy a Zoli elképesztően sokat kezdett inni, sokkal többet, mint azelőtt, és amire az ember még azt mondaná, hogy normális.
A családi összejövetelekre már alapból ittasan jött. Nem volt vállalhatatlanul részeg, de látszott rajta, hogy túl van már egy-két pohár valamin. Anyám az valami elképesztően izgult emiatt, folyton azon aggódott, hogy Zoli előbb-utóbb biztos piásan fog vezetni, balesetezni fog, és ki tudja mennyire sérül meg vagy mi lesz… Mindannyian próbáltuk nyugtatni, de persze valahol teljesen megértettük a félelmeit.
Én egyszer még próbáltam is beszélni a Zolival, hogy mit szólna, ha addiktológiai szakember segítségét kérnénk, mert most már kezd elképesztő sokat inni, de ahogy arra számítottam, csak közölte, hogy neki nincsen semmi problémája, hagyjam az ilyen addiktológiás hülyeségeimmel békén.
Akkor már mindannyian láttuk, hogy Zoli alkoholista. De sajnos hiába láttuk ezt nagyon jól, nem nagyon tudtunk mit kezdeni vele. Zoli ugyanis nem volt hajlandó beismerni, ami az első lépés lett volna az affelé vezető úton, hogy tényleg felvegye a kontaktust egy addiktológiai szakemberrel, aki segíthet neki a leszokásban. Mivel azonban Zoli egyetlen pillanatig sem ismerte be, hogy gondja lenne a függőséggel, miért is szeretett volna bármiről leszokni?
Végül sajnos az lett a vége, amit anyám megjósolt: Zoli autóbalesetezett. Szerencsére nem történt komoly személyi sérülés, ő hajtott le az útról, és belement egy kerítésbe. A kerítést kifizettük, Zolinak meg a válla tört el, annyi szerencsénk volt, hogy be volt kötve. Viszont azonnal eltiltották a járművezetéstől és egy elég rendes bírságot is kapott. Persze ez volt az utolsó dolog, ami érdekelt minket, az sokkal jobban fájt, hogy Zoli megsérült.
Viszont legalább annyi jó kisült a dologból, hogy mikor mindannyian fejvesztve rohantunk a kórházba Zolihoz, ő még mindig enyhén részegen, és sírva közölte: beismeri, hogy alkoholista, és szeretné, ha valahogy véget tudnánk ennek vetni, mert már nagyon szenved tőle, nagyon megijedt, és nem akarja, hogy az életébe kerüljön ez az egész.
Nagyon megrendítő volt így látni Zolit. Anyánk az teljesen kikészült, szerencsére apában volt annyi lélekjelenlét, hogy az egyben tartott mindenkit.
Anyát ott hagytuk a kórházban, ragaszkodott ahhoz, hogy Zolival maradjon. Mi pedig apával azon tanakodtunk, milyen megoldást lehet erre a problémára találni. Én az interneten kezdtem keresgélni, így akadtam rá a Felépülők csapatára, akik olyan 28 napos programot hirdetnek, mely segít a függőknek a leszokásban. Apa mondta, hogy látta is őket valami televíziós adásban. Így jobb ötletünk nem lévén, az ő addiktológiai csapatukkal vettük fel a kapcsolatot, és a legközelebb induló programjukra jelentkezett végül a Zoli.
Mindannyian nagyon várjuk már, hogy mehessen, reméljük, itt majd sikerül megoldani a problémáját! Mi nagyon bízunk benne. Annak meg kimondottan örülünk, hogy a két szenvedélye közül Zoli inkább az alkoholról hajlandó lemondani.